Oszi Túra 2010

2010. augusztus 14-15.

Ez nagy sokk volt. Pozitív értelemben. Kellett néhány hónap, hogy leülepedjen az élmény. Csak most érett meg, hogy megírjam.

Hol volt, hol nem volt, a kőrőshegyi bérceken túl, ott ahol a vaddisznóábrázatú fekete mangalica túr, él egy Ember a családjával, az Őrségben, a szlovén határ közelében, Magyarföldön – Gyöngy Oszkár. Már a neve is olyan meseszerű.

Magyarföldi hajnal

Zoli és Robi öcsém már régóta ismeri, tavaly már Lajos is járt nála, nekem idén adatott meg, hogy részese legyek ennek az időutazásnak.

Néhány éve hangos volt tőlük a bulvársajtó, még a tévékettő is rábukott a botrányízű történetre, láthattuk, hallhattuk Oszit és családját a tévében, az újságokban. A nagy érdeklődést az váltotta ki, hogy napvilágra került egy hihetetlen történet, miszerint Magyarországon ma, van egy család, aki úgy döntött, hogy kivonul a világból és valahol – történetesen Magyarföldön – honfoglaló őseink életformáját követve, abból él, amit a természet juttat nekik. Annyit vesznek el tőle, amennyit vissza is tudnak adni. Felállítottak egy jurtát, állatokat neveltek, növényeket termesztettek és éltek (volna) mint a mesében. Nem fizetnek adót, de nem is várnak, fogadnak el semmit a rendszertől. Nem használnak villanyt, gázt, ami kell, azt maguk állítják elő. Egyetlen elvárásuk, hogy hagyják őket békében élni.

Ez így első hallásra dicső cselekedetnek, sokak által követendő példának is lenne tekinthető, talán ha nem is ennyire szélsőséges formában. De volt egy bökkenő. Osziéknak van két gyermeke, akik abban az időben kiskorúak voltak. Innen eredtek a gondok.

A rendszerváltás után, a fene nagy szabadságban azt ugye már senki nem tilthatta meg egy felnőtt embernek, hogy úgy éljen ahogy akar, de a gyerekekre ugyanez már nem mondható el. A gyámügy nekilátott, hogy Osziékat visszaterelje az úgymond „civilizált” életbe. Mert az mégsem járja, hogy a két leány ne járjon az állami iskolába. Ezt ugyanis előírja a törvény. Aki csak a száraz tényeket ismerte, az el is fogadhatta, hogy ez egy bűnös dolog, van egy házaspár, aki megcsömörlött a mai életformától, fogta a két gyerekét és visszavitte magával a sötét középkorba. De érdemes a dolgok mögé is nézni.

Először is meg kell ismerni őket. Osziék NEM munkakerülő, haszontalan emberek, akik az életformájukból adódóan olyan helyzetbe jutottak volna, hogy egy jurtában kellett, hogy meghúzzák magukat! Ezt nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni! Gödöllőn éltek, Oszi szakképzett villanyszerelő, felesége pedagógus. Ők annyival másabbak a sok, a mindennapi robotban, pénzhajhászásban, létbizonytalanságban kiégett lelkű embernél, hogy valóban akartak és mertek is lépni egy nagyot. Nem biztos, hogy mindenki szerint jó irányba, de elindultak. Nem birtokolja senki a bölcsek kövét, hogy kívülállóként megmondhassa, hogy Nekik mi a jó. De mégis sokan dolgoztak ezen. A két leánygyerek, sokkal nagyobb szeretetben nőtt fel, mint sokan mások, egy úgymond „minta családban”. Igaz, nem volt tévé, internet, pláza, disco, flancos ruhák, tengerparti nyaralás stb.

De volt egy összetartó család, akiket összekovácsolt az élet. Ami nem volt könnyű és most sem az. A kezdeti időszakban –saját bevallásuk szerint - volt, hogy éheztek, fáztak, de tűrték a saját maguk választotta életforma megpróbáltatásait.

Volt vérre menő bírósági per, nagy felhajtás, szakértők, érvek, ellenérvek pro és kontra. De a mai bírósági gyakorlatnak hála, mire igazán ítélet születhetett volna, a gyerekek felnőtt korúak lettek, így okafogyottá vált a nagy iszapbirkózás.

A lányok közben felnőttek. Ápoltak, jól neveltek. Mindamellett tanultak, tájékozottak. Hála a gondos szülőknek, akik nem lehúzták a gyerekeiket, hanem adtak nekik. A jurtában több könyv található, mint sok városi lakásában. Olyan családban nőttek fel, ahol az egyetemes emberi értékek, erkölcs szerint ítéltettek meg a dolgok. Az életre nevelve őket. Azóta a nagyobbik leány, már kirepült, dolgozik, máshol él és kitűnően megállja a helyét a mások által is „normálisnak” vélt életben. Ennyit a hátrányosnak ítélt neveltetésről.

A fenti történet ismeretében, én kissé vegyes érzelmekkel indultam a túrára.

A szokásos kommunikációs hiányosságoknak megfelelően már az indulás sem volt zökkenőmentes. Előző napon pusztító viharok tomboltak a környéken, az időjósok előrejelzései alapján aznap egyidőben mindenféle időjárás várható volt, vagyis mindenki mást jósolt. Nagy esélye volt egy kiadós esőnek is, abban maradtunk, hogy majd reggel kör-e-mailekkel megdumáljuk, hogy mi légyen. A bizonytalanságok ellenére úgy döntöttünk, hogy kilenckor indulás Robiéktól. Zoli – tartva magát a hagyományokhoz – természetesen nem készült el időben és szokása szerint természetesen ezt Lajosra kente. Indítványozta, hogy 10.30-kor legyen a start. A nagy kavarban engem lefelejtett az e-mail listáról, így én meg is jelentem 9-kor a megbeszélt helyen. Robi csodálkozott is, hogy ilyen friss vagyok, mígnem kiderült, hogy nekem senki sem szólt a csúszásról. Gondoltam ha már itt vagyok, a tonnányi csomaggal felpakolt bringával, vissza már nem megyek. Zoliék, a másodszorra megbeszélt időponthoz képest, már csak fél órát késtek, így 11-kor nagy nehezen elstartoltunk.

Ahogy kiértünk a városból, mindjárt meg is csodálhattuk az előző napi vihar pusztítását. Letört, karvastagságú ágak, kidőlt fák, sártenger, megáradt Zala folyó stb. Szép kilátásokkal tekertünk tovább, mivel az elkövetkezendő napokra is hasonló időjárást jósoltak.

Vajon ez vár ránk is?

A Zala is kilépett...

Egy jól karbantartott kerékpárút - két hónap elteltével is így nézett ki

De nem sújtott le ránk az isten nyila, így gond nélkül, jó tempóban eljutottunk Zalalövőre, az első állomáshelyre. Lövőn lakik egy nevezetes ember; Erdei Gyuri. Ritka egy fazon. Akkora a baráti és üzleti köre, hogy nap nem múlik el anélkül, hogy a házában ne forduljon meg valaki. A gördülékeny ügymenet érdekében épített egy vendéglátóipari egységet a saját telkén. Kizárólag zártkörű hasznosításra. Mivel aznap búcsú volt Zalalövőn, lelkünkre kötötte, hogy meg ne próbáljunk átslisszolni úgy a falun, hogy nem tesszük tiszteletünket nála. Ismerve a kapcsolatait, nem álltunk ellent, mert bent volt a pakliban, hogy rendőröket küld utánunk és elővezettet minket.

Gyuri, a vendéglátónk

Gondoltuk, beköszönünk és tekerünk tovább. A köszönésig még a tervek szerint alakultak a dolgok, de azonnal a söntéspultnál találtuk magunkat, és mire felocsúdtunk, már megittunk egy-két pálinkát és néhány korsó csapolt sört. Aki ismeri Gyurit, az tudja, hogy nála előfordulnak efféle parajelenségek, hogy csak állsz és mire észbekapsz, már véged. Ha azt mondom, hogy simán rá tud bárkire erőszakolni néhány italt, akkor még nem mondtam semmit.

A privát vendéglátóipari egység

Legtovább Zoli állt ellen, de ő sem úszta meg...

Miután átestünk az első próbán, már ott ültünk az asztalnál és kétpofára tömtük a sportolóknak való „kímélő étkeket”. Ekkor már némelyikünk fejében megfordult, hogy innen nincs tovább, elfekszünk és a túrát lefújjuk. De azért ez mégsem járná, ezért a további megpróbáltatásokat elkerülendő, elköszöntünk és határozottan és gyorsan elindultunk. Az első méterek után már éreztük, hogy az imént elfogyasztott, egy kisebb afrikai törzs félévi kalóriaszükségletét meghaladó étel-ital mennyiség nem igazán szolgálja a kitűzött cél elérését. A bevitt energiamennyiség nem jutott el a lábizmainkig, derék felett megállt, nehéz volt a fejünk, szép kerek a hasunk, vérágas a szemünk. Elvergődtünk a falu határában elterülő tóig, ott beláttuk, hogy ez így nem mehet tovább, ezért nekivetkőztünk egy félreeső bozótos, fás tisztáson és a hűs habokban kerestünk enyhülést. Ez jó ötletnek bizonyult, kellemes volt, felfrissültünk. Az ital hatására Zoliból megint előjött a szatír, amint a képen látható. Ezután egy kisebb pihenőt beiktatva egyben letekertünk Magyarföldre, Oszi birtokára.

A jótékony ellenfény, avagy Zoli két zoknival álcázza magát

Itt is majdnem úgy jártunk, mint a Rezi várnál. A nagy nyugalom helyett, sátrakat, autókat és sok embert találtunk.

Megérkeztünk

A szokásos csontropogtatós, szuflakiszorítós, ölelgetős üdvözlés után Oszi mondta, hogy éppen „turnusváltás” van. Néhány barátja volt itt segíteni, építettek egy nyitott, tetővel védett étkezőt. De ők már éppen búcsúzkodtak. Menjünk le addig a „fürdőbe” amíg megürül a camping. Lementünk a Kerka patakhoz, Oszi duzzasztógátjához.

Lajos a gáton

Oszkár barátunk feltett szándéka, hogy amit az emberek folyószabályozás címén elrontottak, ő helyreállítja. Lelassítja a patak sodrását, mert kutatásokat folytatott, szakirodalmat böngészett és abban az állt, hogy a lelassuló sodrású öblöket nagyon komálják a halak, ott megállnak sziesztázni, ívni (szexelni). 40 fokos lázzal küszködve - Oszi eltökéltségét, teljesítményét illusztrálandó - két nap alatt kiásott egy halastavat magának a patakparton. De mivel a folyószabályozás során a „szakértők” átvágtak egy vízzáró réteget, a patak két-három méterrel mélyebbre került. Ezt a szintkülönbséget próbálta mindenféle elmés vízemelő szerkezettel leküzdeni, hogy a halastó friss vízutánpótlását megoldja.

A "duzzasztómű"

Gépesítés szóba sem jöhet, legalább is olyan, ami elektromos áramot, vagy fosszílis energiaforrást használ. Ez ellenkezik az elveivel. Volt valami kerékpárral kombinált szivattyú, amit naphosszat tekerve lehetett kiemelni a vizet a patakból. Nem volt igazán hatékony, ezért jelenleg áll a projekt, amíg valami jobb megoldás nem akad.

Az ember mindig szeretett teremtőt játszani. A vidrák az evolúció törvényszerűsége miatt kihaltak a környékről. Nem másért, csak mert elfogyott az életterük. A „szakértők” úgy gondolták, hogy ismét szembemenvén a természet törvényeivel, visszatelepítik a vidrákat. Az élettér azóta sem lett nagyobb, de ez nem zavarta a nagy embereket. A vidrák persze nem találnak elég élelmet, ezért ráfanyalodtak Oszi verejtékes munkával létrehozott halastavára. Ezért most védeni is kell a tavat. Oszi ki is fejezte egyet nem értését a hozzá látogatóba érkező, a duzzasztóművét megtekintő vízügyeseknek és természetvédőknek. A verbálisan közzétett diplomatikus beadvány emígyen hangzott: „…szarok rá, hogy védett állat, lapáttal agyoncsapom a kis gecit, ha még egyszer meglátom, hogy dézsmálja a halastavamat”

Oszkár a természeti egyensúly feltétlen híve és nem díjazza, ha ezt az egyensúlyt valaki mesterségesen megbontja. A vízügyesek is elismerték, hogy a „folyószabályozás” amit Oszi végez előnyös az élővilág szempontjából, mivel az eredeti állapothoz sokkal inkább hasonlít, mint anno a sztahanovista lelkesedéstől fűtött, szakértelmet, környezeti hatástanulmányt nélkülöző, eszement szabályozás.

Így éldegél Oszkár és családja. Állatokat nevelnek, növényeket termesztenek. Jobbára őshonos magyar fajtákat. Láttunk az ólban egy hatalmas vaddisznót, de kiderült, hogy ez egy mangalica. A domboldalon mongol lovak legelésznek. Tapasztott kemence, jurta, tiszta honfoglalás-kori hangulat.

Oszi földje

Szürreális a látvány, amint a lenyugvó nap fényében egy ősmagyar ruhába öltözött ember, hatalmasat bődülve, kurjongatva, ostort pattogtatva hajtja ki a kecskéket a „sarjúból”. Harsány, lendületes ember. Ha leültünk beszélgetni akkor látszott csak igazán, hogy Oszi nem az fajta ember, akinek sokan gondolják. Szabályosan dől belőle a nagy bölcsesség. Lehet vele beszélgetni a kínai filozófiáról, a genetikáról, társadalomtudományról, történelemről. És mindezt nem úgy, hogy ül a kör közepén, mint egy guru és magasztos arccal hirdeti a betanult igét, hanem beszélget. Kérdez és válaszol, ad és kap. Ösztönösen egyensúlyban van körülötte a világ. Nem egy tanult, felvett viselkedési forma, ez kialakult az évek során. Visszaalakult azzá, amilyenek mi is voltunk valaha és aminek a hiánya teszi tönkre a mai civilizációt. Nagy élmény volt az ott eltöltött idő. Aki megtapasztalta, az komolyan elgondolkozik az élet értelméről, a dolgok fontossági sorrendjéről.

Töltődünk

Oszi és Lajos

Miután elbúcsúztunk, elindultunk hazafelé. Az egészséges környezetben megtáltosodva, úgy gondoltuk, hogy átruccanunk Szlovéniába és egy kis kerülővel megyünk haza. Hodos-nál léptük át a schengeni határt, egy elhagyatott határállomásnál fényképezkedtünk és gondoltuk felfedezzük a „határsávot”.

A határsértők

Szembetűnő volt, hogy a határ túloldalán eltűntek a kátyúk az útról. Az első szlovén faluról – alig néhány km-re a határtól – sugárzott a jólét. Igazi falu volt. Éreztük a trágyaszagot, de a takaros házak udvarán, csak ápolt kerteket, szép autókat láttunk. Hátrább nagy „majorsági” épületek, komoly, korszerű mezőgazdasági gépek. Nem düledező pajták, láncravert bolhás, szomorú kutyák, tyúkszaros kopár udvarok. Itt nem tették tönkre a mezőgazdaságot. A vidéki, falusi élet nem egyenlő a miénkkel. A határtól mindössze 4-5 km-re. Jó kis kontraszt. Megálltunk az országút mentén, távol a falutól egy turistáknak épített pihenőhelyen. Padok, asztal stb. Nem volt összetörve, felgyújtva, tönkretéve. Arrafelé ez nem divat, úgy látszik ott munkából él a vidék és nem segélyből, tudják, hogy ez pénzbe kerül és ezért a pénzért meg kell dolgozni.

Itt összefutottunk két szegedi tanárnővel, akik egy őriszentpéteri szálláshelyről indulva, bringával fedezték fel a környéket. Alföldiek lévén itt döbbentek rá, hogy a kerékpáron nem dísznek van a fék és a sebességváltó. Mesélték, hogy otthon a síkvidéken nem szoktak sebességet váltani, fékezni sem kellett nagyokat. Két nap után már elkopott a fék, mert a sohasem tapasztalt lejtőkön előjött a rutintalanság. Ahol ők lépésben, folyamatosan fékezve, sápadtan ereszkedtek le a „meredélyeken” mi a 30 kg-os csomagokkal nagyokat kurjongatva 60 km/h fölötti sebességgel zúgattunk és örültünk, hogy itt nyerünk egy kis energiát.

A „zöldhatáron” jöttünk haza, egy ligetszerűen ápolt erőn át. Ez a pedantéria, már sok volt. Az erdő, az erdő legyen, ne park. Azonnal tudtuk, hogy mikor értünk a magyar határra. Vége volt a ligetnek. Kátyús erdei út, szemét stb.

A nagy szlovén kerek erdő

Még megálltunk Zalalövőn, úsztunk egyet a tóban, majd óvatosan csendben – nehogy Erdei Gyuri megneszelje – átsompolyogtunk a falun és meg sem álltunk hazáig. Jó kis túra volt.

Jövőre ismétés!